Mindig a kezdet a legnehezebb, szokták mondani....no így van ez most is.

Azért tekinthető ez kezdetnek talán, mert ahogy telegetnek lassan a félévek, már így egyetemi időszámítással számolva, mindenki alakul egy kicsit. Vannak akik megkomolyodnak, mások meg éppen még inkább elvesznek abban a homályban ami számos velem egykorút és fiatalabbat is magába szippant.

És a kettő közül vajon melyik a jobb vagy épp a rosszabb?

A komolysággal hallomásra túl sok probléma nincsen, sőt elvárásnak tekintendő. De azok akik ezt elvárják tőlünk vajon saját maguk tapasztalták ennek az átalakulásnak minden mozzanatát?
A felnőtté válás nagyon sok előnnyel jár együtt ez bizonyos, de nem tekintendő-e hátránynak mindaz, amivel az emberek eközben szembesülnek? Joggal várhatjuk el bárkitől is, hogy kezdjen el racionálisan gondolkodni, és feladni ezzel együtt rengeteg álmot? Vagy a racionalizmus éppen abban teljesül ki, hogy a gyerekes elképzeléseket felnőtt gondolatokkal egészítjük ki és csiszoljuk őket? Valamint, ha követjük minden elképzelésünket és az elvárásoknak is minden szempontból megfelelünk, akkor helytállunk az emberek által támasztott elvárásoknak is? Vagy gond nélkül átgázolunk bárkin, felvágunk sikereinkkel, kiváltjuk mások irigységét és nem tetszését csak azért mert elértünk valamit?

A másik oldal pedig csak egyre süpped, talán magába, és a gondolataiba, mert nyilván ők is gondolkodnak, csak elrejtőznek a telefonok, számítógépek, ipodok mögé. De ez lenne  talán az egészséges és elkéne vetnünk a racionalizálódás gondolatát, mert már elavultá vált? Jobb lenne megkímélni ezeket az embereket a felnőtté válás stresszétől és hagyni hadd éljenek kedvük szerint? Vagy joggal követeljük, hogy változzanak kedvünkre és szembesüljenek számukra talán fájdalmas és kiábrándító dolgokkal, nem süppednének-e akkor még mélyebbre?

 És ha mindenki elkezdene fontos kérdéseken gondolkodni és az életének valódi célokat találni jobb lenne-e a világ? Vajon akkor is lehetnének olyan sikerek a "gondolkodók" , mint most, vagy ha mások is neki esnének e tevékenységnek ők is ugyanolyan ügyesek lennének és elhappolnák az elismeréseket?

Vajon ezt elviselnénk?

Néma a szoba körülöttem, elég hangzavar volt ma...Badacsony bormámoros levegőjétől az ember agya lángra lobban, gondolkodásra kész, meg nem áll...

Ezek a gondolatok olykor hasznosak,például  örömteli látvány az ember legjobb barátját kézen fogva, szerelmesen a kedvesével látni, ellopni tőlük egy olyan pillanatot ami csak őket illet. De ők nem bánják súgnak egymásnak valamit, mosolyognak és elmerülnek az este homályában.

Mégis így hazaérve, távol a mulatós éjszakák és kocsmák zajától, messze a meg nem szűnő zavaros kuszaságból, amit annyira sok elme töprengése kelt életre ebben a világban, és aminek hálójában annyira elakad az ember, most így egyedül jó a csendet magammal megosztani. 

Majd a nagy csend és békesség közepén nem is oly váratlanul ismerős dallam csendül , dallam ami annyira tud melegíteni, mint megborzogatni, vajon hányan hitték, hogy ez a dal csak róluk regél...és én most mégis ugyanezen dallamon jártatom képzeletem. 

Mert úgy érzem messze vagy, pedig talán közel kéne lenned. Te lettél vagy én annyira más, mint régen, amikor még ismerős voltál. És ha ez a változás valóban fenn áll, lehet-e tovább baráti a kapocs vagy az ismerős idegen helyzete lép életbe? 

Akarhat az ember tudatalattija valamit ha be mégse látjuk, és vajon az én tudatom vagy épp ellentéte késztet arra, hogy ezen gondolkodom, azt sem tudva, hogy a másik fél hajlandó-e tenni valamit a barátság érdekében? Tudhatja a tudatalattim, hogy fontos vagy-e neki? Hogy javíthaszt-e rajta vagy épp csak egy valaki leszel számára?

"Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni

Magányodat szeretem és lelked kételyeit."

  Ma körbejártam a Várost, igen ez a nagy betű talán méltán megilleti és tulajdona Budának és Pestnek.

  Jártam, keltem, olykor talán túlzott naívsággal és önző éreklődéssel, bájos barátnőmmel, valamint két kedves idegenvezetőnkkel. Elsétáltunk a tekintélyt parancsoló Lánchídon, melynek lábaitól a Duna is örvénylően hömpölyög tovább, lestünk kifelé a folyóra, hallgatva mekkora volt az árvíz egykoron (sajnos ezt azóta is nehezen tudom elhelyezni), majd biciliseket kerülgettünk a hidak között, sétáltunk a Gellért hegy lábai alatt napfényben majd az apró eső cseppekben, felmásztunk rá de csak úgy nem igazán, kissé elcsalva, a civilizáció által már régen meghódított utcákon.

Naív lehettem, mert szokásom jónak látni minden szépet , sőt még a kevésbé szép is elnyerheti az érdekes, izgalmas kategóriát, minden apróság különleges címert tulajdoníthat magának, emberek, állatok, illatok, szagok, érzések, szellők és társaik...sorolhatnám...

Lehetséges lenne, hogy egy helyen ennyi minden megérinti az embert? Ha pedig megérintett az valóban szóra érdemes-e, vagy csak a környezetváltozás, az éppen megfelelő, szellemet szabadon engedő, sőt talán inspiráló emberek társasága miatt tűnik egyszeriben páratlannak?

  Az emberek tömkelegének azonban ez a sok behatás hétköznapivá váló, elhagyható, talán közömbös érzés, vagy a megszokás tompítja el érzékeiket ennyire. Valamint,ami az egyik embernek (nevezzük nevén, magam) gyönyörű és különleges az a másiknak fel sem tűnő jelenség? Itt is feszül az ellentét, amelyet ma már annyiszor emlegettünk, Pest kontra Vidék?

  Nos Vidék...Azt hiszem a vidék nem csak bizonyos tájegységeket jelent és foglal magában. A vidék számomra egyet jelent a tiszta levegővel, a mezőkkel, virágaikkal, a tavasszal, a csenddel, a természetességgel, szeretettel, gondoskodással, olykor a semmittevéssal, fizikai munkával. Szeretem a vidéket, akár iylen , akár olyan, szeretem a fűben fekvést, a Balaton hullámait, a fényben fürdést.

  Nagyváros...ez a hely mindenben az ellentéte előbb említett társának, élettel teli, folyton mozgó, váltotó, önálló, önellátó, áporodott szagú, zajos, mozgalmas, gondolkodó. Szeretem a pezsgést, élettel tölt el, akaraterőt ad, tettre sarkall és motivál.  

És nekünk embereknek feltétlenül ketté kell választanunk e két fogalmat? Nem férhetnek meg egy személyiségen belül? Aki vidéki nem lehet talán nagyvárosi és fordítva? Én azt hiszem lehet, mert az embernek olykor mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát és teljes egész legyen, hogy ember lehessen igazán, hogy minden emberi előnyét kihasználva élvezhesse a létezést

Nos Kedves Blog, talán ez az első alkalom, hogy megszólítalak, nem pedig  szimplán belekezdek és írok és nem figyelek és írok és pötyögök és nem figyelek és írok.

Mert ugye én mindig beléd írok, olykor kényszeredetten, valamiféle bűntudattal, hogy már megint hanyagollak és a gondolataimat is hagyom szabadon ( bár talán nem is érdemes bármit is megkötni ) aztán máskor csapongok, olyan jó kimondani ezt a szót, talán illik is rám, talán nekem találták ki, talán lehet ez az én szavam.

Bár igen, másokra is nagyon igaz, például igaz lehet a P-kre mert ők valóban csak amolyan csapongóak, másképpen, de mégiscsak amolyan módon. Visszatartanak, de hagynak lenni, igazán hagynak és persze ez mindent jelent és mégiscsak semmit, semmi megfelelés kényszert, semmi vállalhatatlan kötelezettséget, semmi korlátot. Jó velük, igazán jó....:)

Aztán ha már darabokban írok és csak semmi összefüggés (látod ezért is nem írtam, érted már? most komolyan azt szeretnéd, ha balgaságokkal lennél tele...na jó nem keresek kifogásokat) szóval akkor muszáj megemlítenem egy másik darabot is. Igazán muszáj.

Bár tudod mit, nem is muszáj, én eddig mindig megírtam a darabokat, foszlányokat, akár csak egy villanást is, de mivan akkor ha ez ahhoz túl más, túl eredeti, túl...lényegtelen vagy túl fontos? És én most nem mesélek, én most hallgatok? Mivan akkor , ha a rengeteg önbizalom ellenére én msot megint elrettentem, mert megijeszt mert én is őt...tudod ez igazán nem egyszerű vagy nagyon is az.

Nincs semmiféle középút, nincs semmiféle medialis pont. Itt csak te vagy és én vagyok, vagy egyikőnk sem, és te is tudod vagy nem is sejted és nézel és észre sem veszel és csokoládé vagy éppen türkiz, de semmiképp sem keveréke és...

... ilyenkor szokott az és végére pont kerülni, mert mégsem maradhat egy mondat csak így végtelenül befejezetlenül. Most mégiscsak így hagyom, nincs mit mondani, a mondat talán valóban végtelen vagy éppen magában hordozza vesztét is.

(De én így hagyom.)

Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Csábít a társság, -Petra gyere, nem fogsz unatkozni!, -Légyszíves ne legyek egyedül lány! -Megfogod bánni, ha nem jössz!

Ma valahogy én mégis itt maradok. És az itt hol is van? A Szántó Kollégium 505-ös blokkjának B szobájában.

A légzésem némiképp szapora, nem is bánom, jelezze valami, hogy élek és létezem. Hallgatok, hol ez hol azt. Van aki némán int felém, mint az a bácsi, aki minden nap apró kis ketyeréit árulja a Kórház téren nem sokkal túl, egy étterem ablakában. Megismerem és megismer mégsincs egymásnak mit mondanunk. Hát biccentek felé minden nap és biccent vissza, kicsit hóbortos, kicsit másholjárós mosolyával.

Majd a nagy rohanásban mégis ráérős leszek, ráérős arra ami talán az áldást vagy épp az átkot hordozza magában. Arra, hogy eléd álljak és most magam adjam, mert magam adom és, hogy te figyelj, mert talán értheted, mert talán érthetlek. Mert kimondom, mert vállalom, vagy épp elhallgatom, mert mitsem ér. És hallgatsz és hallgatlak, akarsz, akarlak, nem akarsz, nem akarlak?

Aztán tovább kell rohannom, mert ezt kéred, mert ezt követeled tőlem, és én, mit is mondhatnék? Bolondos, édes, kívánó szempárral búcsúzom vagy épp akaratos és durcás leszek, hogy megmaradjon, hogy ne felejtsd, hogy hiányozzon, hogy követeld.

Aztán némán lesel, menni készülsz, mert szólít a rohanás, mert nem érsz most erre a hülye kislányra rá igazán.

Én...én meg csak állok, majd írok, majd fájok...

https://www.youtube.com/watch?v=x2M1TdbvWdM

Olvasgatok hol unalomból, hol éppen érdeklődéssel vagy csak a változást keresve és ebben a keresésben akadok maradandóra, ami zavaró és kétségbeejtő vagy éppen megnyugtat, hogy ha más nem is, egy mondatom nagyon is beléd ivódott és tudom mindig a terhe alatt állsz majd, habár ismered magad, ahogy én is kiismertelek...

Szóval ebben az őrületes kutatásban, meg egyáltalán a világ azon tulajdonsága miatt, miszerint naponta a kelleténél sokkal több információ árasztja el az idegpályákat, valami biztos, valami állandó létezése mindenképpen indokolt. A kérdés azonban adott valaki más lénye legyen-e az, vagy épp saját magunk?

És ha magunkat választjuk, állandóak lennénk-e? Hogy is lehetnénk, hiszen folyton váltzunk, mert szükséges, mert ez a túlélés feltétele és ösztöne. De ha mi saját magunk sem vagyunk állandóak, akkor lehetünk-e biztos pontok és kapaszkodók saját magunknak?

Azt állítják, ha megtaláljuk önmagunkat akkor boldogok lehetünk, hiszen nem valaki mástól függünk, nincs lehetőség a fájdalom szikrájára sem, hiszen némiképp furcsa lenne saját magunkból kiszakadnunk.

Én viszont azt hiszem, hogy a lelkünk egyáltalán nem állandó, sőt a legváltozóbb létező a világon, ezáltal, hogy bízhatnánk meg benne? Nem lehetséges az, hogy ő csal meg minket leginkább?

Efféle kaotikus gondolatok árasztják el a fejem lefekvés előtt és nem igazán találok kapaszkodókat. Bár bennem is talán van ami sohasem változik, vagy legalább a gyökere megmarad és ezekhez kapaszkodom, hol görcsösen, hol elengedve, de éppen eléggé ahhoz, hogy létező legyek.

A pöttyös pohár kék-fehér színekben tündököl.

Belsejében a teám gőzölög.

Csipkebogyó-hibiszkusz és némi eper aroma.

A színe vöröslő, illata kellemes, pont ilyen hétfő estékre való.

(...)

Mert most a tea a társaság,

hiába a piros mini, fekete harisnya, meglepetés varázsa...

Ma csak a tea és némi izzófény ami melegít.

A széken állva kilestem az ablakon, sajnos ez már csak így megy, a 168 nem az a magasság ami megengedné efféle tevékenységek eszköz nélküli teljesítését. Na már most így kukkoló módjára néztem a várost, köd, szmog, vagy akármi is gomolyog a levegőben, elhomályosítja a látképet, fakóvá teszi az egyébként szemcsalogató színeket. Igazán haragszom emiatt, szeretek ebben az ablakban révedezni, szemtelenül szemlélem a látképet. ( Talán már a város unja, hogy ilyen pimaszul kukucskálom a napjait? )

Majd a polcra néztem, körömlakkok sorakoztak előttem, zöld, lila, rózsaszín, majd a legígéretesebb; egy vérvörös. Tetszetős szín volt, hívogató. Felkaptam hát, körmömre kentem. A lakk kacéran mosolygott, tudta jól, hogy vonzó. Gondolataim körülötte kavarogtak, elképzeltem táncolását a fényben, kezem forgatása közben. Hozzá zöld kardigánt választottam, szépen kiemelte a derekam. A vörös és zöld harmóniája örömmel töltött el.

Az estére gondoltam...Ha elmész egy szórakozóhelyre érdemes kinyitnod a szemed és körbenézned. Kedd este a látvány érdekes volt, izgalmas, magával sodró. A teremben fülledt volt a levegő, fiúk és lányok várták, adták, vették egymást. Ez előszőr talán furcsán hangzik, de a mindennapokban is ezt csináljuk. A szerepek olykor csereberélődnek, fiú a lány után majd fordítva. Ez kedd este is így történt. Kedvetlenül léptem be, nem foglalkoztatott a fülledt hangulat, nem csapott meg a kéj szaga, sem az erotika. Egy ideig csak figyeltem, a táncot, a kaján vigyorokat, a meghasonlást, a csábítást. Vajon én is ilyen lennék? Kell tenni azért bármit is a nőnek, hogy elcsábítsa a férfit, vagy elég a kémia, az illatok, egy szempár, egy mosoly, egy nézés?

És merjünk-e mi nők úgy nézni egy férfira? Akarhat a férfi mást is a nőtől, mint testi kielégülést? Vagy éppen fordítva...a nők olykor elférfiasodnak, nem panaszkodhatunk mi akartuk magunknak hát megkaptuk. De akarunk mi dominát, szexistennőt játszani? Igen, persze hogy akarunk, mert azt hisszük, olyankor mi irányítunk, és ez valamiért jól esik nekünk. De mi van akkor ha nem kívánjuk éppen a testi kapcsolatot, ha elég lenne egy ölelés? Kellünk-e vajon olyankor is, mikor nincs kedvünk irányítani, gyámoltalanok vagyunk?

Nem vagyok benne biztos. Ijesztő dolog. Létezhet-e, hogy ha a nő a testét odaadja, az érzelmeit teljesen kitudja zárni, ebből a kapcsolatból? Azt hiszem minden nap küzdünk ezzel, de az akarat elég lenne?

Nos, én ma nem akarok irányítani, ma nem vagyok erős, ma hozzád bújnék, ma a meleged kellene, ma nem kívánnálak, ma nem tetszenél, ma csak megölelnélek, ma csak veled aludnék el. Ma nem vagyok bátor, ma félek tőled. A nem kelléstől, a hiányodtól. Ma nem akarnám, hgy észrevedd a zöld kardigánt, ahogy kiemeli a derekam, vagy ahogy a vörös körmöm játszik a bőrödön. De persze ezzel túllépném talán a hatásköröm, talán ez a felem nem tetszene és a te hibád lenne? Nem hiszem...

Millió lény él a földön, akik boldog életörömmel telnek el egész testükben, egész lényükben, ha kiejtik ezt a szót: szerelem. S sugározni kezdenek egy boldogító tudattól, ha kiejtik: Isten. Én kiejthetem mindkét szót, nem érzek semmit. Addig ismételgetem, amíg elfárad a szám s hebegni kezdek. (...) Mindkét szó sötét marad. Nincs benne áram. Leírva sem gyulladnak fel.

A fekete harisnya igencsak makacs ellenségnek bizonyul. Lábamat karolja, bevonja és akárhogy is kérlelem csak nezehen engedi. Ma, ez így mindenszentekkor nagyon is érthető ragaszkodás, talán ő sem szeretne egyedül ücsörögni.

Mindenesetre november elseje mindig valamilyen furcsa érzéssel tölt el. Nem tudnám semmilyen más alkalomhoz sem hasonltani ( pedig rám igazán nem mondható, hogy gyakorló istenthívő lennék ) mégis valamiféle patetikus, emelkedett hangulat fog el a sírkertben sétálva. Most mindenki ittvan, mindenki eljött. A mécsesek fénye beragyogja az arcokat, a névtáblákat, gyerekek zaja hallik innen-onnan, még talán nem is értik miért ez a kiöltözés, pláne miért kell erre az egyébként bartságtalan helyre most mégis eljönniük. Mások arca bánatukat tükrözi és persze itt vannak a kényszerből jövők is, akik a társadalmi normák miatt vannak most itt, egyébként a lábukat sem teszik erre a helyre, bámulnak és bámulunk egymásra, reakciókat keresve, érzéseket kutatva vagy épp az unalom elűzése céljából.

Haladunk mi is, saját hozzátartozóink mellé és bár számomra ismeretlenek, mégis most rájuk gondolok. A sírboltok között bolyongva a rengeteg fénylő pont között találunk néhány a sötétbe vesző követ is. Vajon az ő családtagjaik hol maradnak el? Vagy éppen már senki sem tud róluk, senki sem emlékszik rájuk? Hiszen már oly régen ott vannak, idő és por telepedett rájuk. Sajnálom ezeket az árvákat, mécsest égetnék nekik, én észrevettem őket is, és ha talán fogalmam sincs kik is voltak ők, mégis az eszemben járnak. Mert azt hiszem ez lehet a létezésből való teljes kiveszés, ha már ilyenkor sem emlékeznek ránk.

Így gondolkodva megakad a harisnyám egy kiálló bokor tüskéjén, kiszakítja, visszaránt a világba. Majd tovább haladok...

A lila pléd átkarol, igazán kedves tőle, hiszen alig lát mostanság. A szobában félhomály van, derengés szűrődik be az ablakon, kezem szemem elé kapom, majd óvatosan megdörzsölöm. ( Anyu mondta egyszer, hogy ilyenkor oylan vagyok, mint egy macska mosakodás közben. Mások is megillettek a Lukrécia névvel, és jelezték, fogjam vissza ezt a cicát, ha kemény jellemet igénylő feladatot tűzük ki magam elé. No de kérem, mi értelme lenne ezen tulajdonságnak, ha nem jöhtne elő...?)

Egy könyv akad a kezeim közé, borítója már elfeslett kissé, a cirkalmas betűk alig kivehetők, lapjai már sárgás-barnás színűek, illatába némi dohszag vegyül. Története nagyon is egyszerű, talán korában egyedülállónak számított, ma már ilyen történetektől hemzsegnek a híradások.

Egy nőről szól, valamint szerelméről. Jelleme egészen érdekes, korán túlmutató, és ha bár ez írójának kezemunkáját dícséri, mégis csak felülemelkedik a regény többi szereplőjén. A vége valahogy mégis a bukás és talán ez is lehet egyedül. A nő érzelmei világosak, Vronszkij, ő viszont igazi rejtély...

Most mégsem bogarászom tovább a kötet hosszadalmas lelki szálait. Most nem akarok elkalandozni vagy álmodozni. ( Bár ez a történet sokkal izgalmasabb jelenleg igencsak gyér saját szerelmi életemnél, most mégis nemet mondok.) Hiszen éppen ezen függőségemről készülök leszokni. Mert igenis létezik ezen függőség, amit én kóros álmodozásnak neveznék. Rengetegszer hallottam már, hol apró csipkelődésből, hol erélyes felszólításból, utazzak vissza legalább a valóság mezsgyéjére, és nézzem a világot a maga valójában, igenis racionális szemmel. Én viszont talán mert a világ kevésbé mutatkozik szépnek az álmodozás nélkül vagy éppen azon tulajdonásgomból ( amit előre szeretnék leszögezni, csakis a genetika miatt van jelen személyiségemben :D ) , hogy határozottan önfejű vagyok, mindig is határozott felütéssel utasítottam vissza ezen kéréseket.

Ám most, így talán kissé komolyodva, de megmásíthatatlanul a felnőttkor felé közeledve, fontolóra kellene vennem ismerőseim ezen instrukcióit. Hogy csak egy egyszerű példával éljek, határozottan meglepő lenne, ha egy komplett herceg fehér lóval megjelenne a Szántó kollégium A/505-ös szobájában.

Tehát "kedves utazó közönség" tisztelettel kijelentem, elindultam a valóság mezsgyéje felé, némiképp át is léptem, de ugye egy kis ottmaradás még nem árt...?

Egy hideg szellő fut át a szobán, majd érinte a lila pléd alól előbújó karom kiszalad az ajtón. Feljebb úzom a plédet, a szemem még csukva van, csak nehezen pattannak fel a pillák. Ilyen állapotban az anyagi világ valamiféle messzi fogalomként tűnik elő, a szemhéjak mögött még az álomképek és gondolatok cikáznak, dogmák és elejtett mondatok keveréke ez. Elkapok egyet közülök, és a kabátjánál fogva húzom közelebb magamhoz.

 Vajon valóban igaz lenne az a feltevés, hogy a gondolatok amelyek adott esetben egész nap kitöltik az agy fiókjait, valamiféle hatással vannak arra is miként történnek meg később a dolgok? Vagy ez az elmélet esetleg csak a tömegek adott irányba terelésére szolgáló megnyugtató válasz? És ha én egész nap valami pozitív dologra gondolok akkor az valóban beteljesedik? Elég sarkalatos talán a megközeltés, de ilyen szempontból nézve bármelyikünkből lehetne akár az angol királyi család tagja ha erősen koncentrál rá? Vagy ennek az elméletnek is van valamiféle "beteljesedésbeli szabályozottsága" ?

Nos, ennyi kérdőjel után megfontolandó, hogy egyáltalán foglalkuzzunk-e iyesféle tézisekkel. Másrészről a világban mindennek van valamiféle szabályozottsága. A viselkedésnek ott vannak a normák, az etikett. A szervezetben ezer meg ezer gátló faktor működik, ahhoz, hogy a rendszer viszonylag sokáig, zavartalanul működjön. Ezek után nem is lenne meglepő, ha a gondolatainkat is szabályoznunk kellene. ( A negatívokat mindenképp, hiszen ki lenne az, aki egész nap a "világvégét várva" tengetné napjait? ).

Most, hogy ezt leírtam és némiképp találtam egy köztes megoldást, miszerint igenis lehetséges bevonzani eseményeket az életünkbe, bizonyos keretek között, a megvalósítás felé is törekednem kellene. (  Bár sajnos az ékesszólás valahogy mindig jobban ment :) ).

Pécsen lefelé szaladok a dombon, végigjárom, ahogy minden nap. Már kezdek belejönni, az elején valódi kihívás volt, ma már csak kicsit szaporább a lélegzetem, kimelegszem, jólesik. Lefelé már nem a szökőkút morajára figyelek, nem érzem a víz strandra emlékeztető illatát. A vízcseppek helyén levelek és gyerekek kergetőznek, egy pirosabb színű falevél a lábam elé botlik, igazi őszi egyveleg, xantofil járja át. Elmerengek, táncoló-repkedő porcicák és levelek vesznek körül, és már el is felejtem miért ez a gyors ütem, de aztán futok tovább, egy járműre sietek...

A busz előttem halad el, szaladok rá, a hajammal játszik a levegő, le-fel dobálja, utolérem, felrohanok.

Nos a tömegközlekedés eme csodálatos eszköze, bárhova elvisz Pécsen is. Hangja messziről hallik. Lehuppanok egy szabad ülésre, bőr borítása már fakó, megkopott, szakadt is néhol. Elképesztő egy jószág a busz. Talán ez az egyik, a világ azon helyei közül, ahol valóban nem számít, a kor, a nem, de még a társadalmi osztály sem. Ugyanúgy befogadja az utcán kóborló homeless-t, mint a folyton rohanó professzort. Gondolataim elragadnak, csak a házak rohanása tűnik fel előttem, nem is értem hova sietnek, mert mi úgyis csak egyhelyben ringunk...Táskámból egy szépen cukrozott brióst veszek elő, friss, illata édes...a közepe csábtó, de én még várok, a perifériával kezdem. Török egy falatnyit, a cukorszemek az ujjaimon peregnek, húzza őkat a gravitáció.

Majd mégis megmozdul a világ és vele együtt a jármű is. Egy kisgyerek szegezi rám a tekintetét. Kissé gúnyosan vizslat végig, talán a briósom látványa kerítette hatalmába, vagy a piros miniszoknya emlékezteti Piroskára a meséből. Pufók ujjaival a busz korlátjába markol. Anyja a háta mögött áll, kinyúlt kabátban, melegítőben vizslatja a környéket, majd a megállóra ismer, az ajtó nyílik. A fiúcska azonban mintha hozzám hasonlóan elmerengett volna, még mindig a korlátot szorítja. Édesanyja észreveszi, majd egy kisebb lökés kíséretében a "Mozogj már!"- mondattal kíséri le a buszról.

Én is lepattanok, továbblépdesek. Az esőcseppek, az égbolt, a felhők ma nincsenek rám szomorú hatással. Sőt mintha hozzám igazodtak volna. Mert valami ilyesmi bent az én időm is...és hogy az eső és a borult ég mindig, egyértelműen rossz kedvet jelent-e?

Nem, ma csak elmerengtem...

.

Csapódás jobbra-balra, hanyatlik, csuklik,

mint Pécsen a  helyijárat, forog és nyikorog.

Talán a kerekek zaja vagy a Punnany sarkall,

kopog és pattog, a gondolat előre nyargal.

A szem záródik, a pupilla még mozog,

szempilla verdes, majd a szemembe hull.

Nyugtalan derengés, nem hagy,

csendre intem....

2:46, alvatlan, mint a vénában az áramlás, töretlen

majd lélegzet, egy sóhaj reppen,

a tüddű zaja...

Egy férfi lép mellém, de nem hozzám való.

Fúj a szél, hajamra hull a hó

Szerelemben élni volna jó....

Kaposvá felé félúton, feljegyzet...

Régen volt, hogy írtam, talán régen volt az is, hogy valami meghatott igazán, vagy felkavart, borzongatott...Elég régen volt már, hogy a nyári éjszakákra gondoltam, a fiúra és a lányra vele, vagy meséket szőttem, folyton futkosó ábrándot kergettem, gondolatokat szemezgettem a morzsákból, amik a fejemből potyognak...

Na de úgy tűnik semmi sem reménytelen, talán ma meghatott vagyok, vagy valami pátoszi tudatállapot szállt meg, esetleg saját magam emeltem általános aljzathoz tapadt kedvem éteri magasságokba, vagy a szevezet undok játéka, ami megkeseríti az élőlények életét a kis vérbe jutó, belsőelválasztású mirigyek által termelt, kémiai szabályozó anyagokat amik csak kis mennyiségben fejtik ki hatásukat, de ha már kifejtik, akkor nem kis fejtörést okoznak.

Nos ezek közül bármelyik lehet, bármi kiválthatta a pötyögést.

• Legvalószínűbb, hogy Pécs az oka mindennek, a magas házzal, ami csak úgy meredezik az én kis otthonosan berendezett, puha ágyas, kedves kis lakásom fölé, szemét le nem véve róla, zörög-morog, soha nincs nyugta. Tudtam és talán tudta ő is, hogy nekünk dolgunk van egymással, már tavaly, mikor hosszú idő után másodszor, hogy Pécsen jártam. Feltűnt nekem és talán én is neki, mert omlik, borul, mozog, él...Szeretem azt a házat, kedvemet lelem benne, nem találom ijesztőnek, tetszik nekem, pedig egy másik kor, egyáltalán nem látványos, mindent kifejező maradványa, mégis minden fölé emelkedik, kimagaslik, teret követel.

• Na igen Pécs és a lakás...furcsa lesz menni, furcsa, hogy ideért, amit sietettem, amiben a megváltást tudtam igazolni, ami az álmom volt. Most mégis, mintha elkapott volna, nem enged már, már talán én vagyok az ő álma. A szobám itthon búcsúztatja az emlékeket örző kacatokat, amiket levittem, egy másik halom a szőnyegen, ők is jönnek velem. Hasznos és haszontalan, értékes és értéktelen havar a földön és mint kupac vegyülnek egybe...egy új élet hozzávalói, az emlékek fűszerével ízesítve.

• Aztán persze van ami sosem változik, akadnak emberek akik talán stabilán állnak mellettem, ellenem, velem szemben és sosem tágítanak. Löködnek előre, vagy ha rossz az irány vissza. Nem én már őket nem hagyom el sosem, miért és meddig ki tudja?  Ijesztően elfogadók, kérdeznek, de nem haragosak a válaszért, bár kérdésük néha gyermeteg, esetleg zavarba ejtő, értelmetlen. A válaszom talán ennél is kaotikusabb...Jó érzés, hogy van aki vigyáz, ha te nem tudsz vagy nem akarsz, mintha afölött a Horvátországi viadukton bungi jumpingolhatnék, amin annyira szeretnék... Bővül vajon a kör? Állnak még bástyák eköré az épület köré? Hát jöjjenek, én itt leszek, várok...

• És a lélek? Talán ma sem hagyom ki azt sem. Pedig csak úgy elvan, odébb kellene lökdösnöm, menj már valamerre! Aztán csak zene, Quimby, Cuba lunatica, kellemes, mozdul a lélek. Pécs már hívogat, jajde menne, sajnálom ami itt marad, de ők megvárnak, nekem viszont mennem kell, mert ugye hát dolgom lenne, nemde? Aztán majd a jóga egyensúlyban tart, megbarátkozom az élet nagy dolgaival, és majd persze futkosnom is kell és felbosszantanak, morcos leszek, kiállhatatlan, nem szeretsz majd és én sem foglak téged, mert faggatsz, mert te is ezt teszed amit én, aztán majd rájössz és rájövök, mert már fülledt a levegő, ne rójj meg, mert én azt igazán nem szeretem, bár elviselem, csak rosszul kedves tudod? aztán lenyugszom, elfogadom a dolgokat (erre való a jóga ugyebár...?) és leszek én majd vicces, édes, bájos, gonosz, csalfa macska, hűséges kiskutya...amit a város kér, amit a város akar, mert idomulok...simulok...

Hello Pécs...